Hanna, a lányom nincs még másfél éves. Vagyis − gondolhatnánk − a közoktatást feszítő viták nem érintenek. Pedig éppen ellenkezőleg, annál inkább fontos ez a téma, minél kisebbek a gyerekek. A mai iskolások abban bizakodhatnak ugyan, hogy a globálissá váló képzési és munkaerőpiacon valamilyen szinten leérettségiznek, de ahogy a dolgok jelenleg állnak, az utánuk következő generációknak nincs miben reménykedniük.

Eszem ágában sincs itt és most beszállni abba a vitába, amit az úgynevezett szakpolitikusok folytatnak az államosításról, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központról és még ki tudja nyomon követni, mennyi részletkérdésről. Biztos vagyok abban, hogy szakmán belülről nézve ezek a "részletkérdések" nagyon fontosak, de nekem, érdeklődő kívülállónak nem mondanak semmit. Az, hogy a tanárok megkapják a fizetésüket, magától értetődik, az már sokadik rangú kérdés, hogy az államigazgatás melyik alrendszerében nyomják meg az átutaláskor az OK gombot. Biztos, hogy nagyon megérdemelnék a pedagógusok a béreik rendezését, és a varázsigeszerűen ismételgetett "életpályamodellt" is be kellene vezetni. Annál is inkább szükség lenne erre, mert azokban az országokban, ahol magas színvonalú és mindenki számára magas színvonalú a közoktatás, ott vonzó a pedagógusi fizetés, létezik életpályamodell, mégha ezt a kifejezést nem is ismerik. Például Finnországban.

De pont ezek azok a témák, amelyekhez nem értek és meggyőződésem, hogy a magyar társadalom azon részét, amelyik hozzám hasonlóan nem pedagógus és még csak nem is képzési szakpolitikus − mi vagyunk többen −, nem is igazán érdekli. Szolidáris vagyok természetesen a pedagógusokkal, mint ahogy a kőfaragókkal és a balett-táncosokkal is, de sokkal inkább a saját érdekeimet képviselem ebben a fontos ügyben. És apaként, vállalatvezetőként, mégpedig olyan vállalat vezetőjeként, amelyik tudásbázisra épül, nagyon aggódom. Aggódom, mert egyre kevésbé találunk a céghez versenyképes tudással rendelkező jelölteket. Aggódom azért is, mert látom, hogy a tanári hivatás egyre kevésbé vonzó. De leginkább azért aggódom, mert a vita nem arról szól, ami a lényeg: hogyan lehetne a magyar közoktatás színvonalát emelni és a lényegi szakokban felzárkózni Európa és a világ élvonalához.

Nem olyan régen egy baráti társaságban azt találtam mondani, hogy öt év múlva, amikor a lányom elsős lesz, neki már nem kell nehéz táskát cipelnie, egy tablet pc lesz csupán nála, amire minden szükséges anyagot fel lehet tölteni. Készüléke az iskolában csatlakozik a digitális táblához, a könyvtárban a terminálokhoz és otthon is egy olyan számítógéphez, amelyikkel könnyű dolgozni. Lehet, hogy a kistelepüléseken élő kortársainak nem is kell mindennap beutazni a most éppen összevonás alatt álló iskolába, hanem bizonyos órákat otthonról követhetnek és csak minden második nap kell az utazás fáradságainak kitenni őket. Talán nem lep meg senkit, de az iskoláskorú gyerekeket nevelő barátaim azt hitték, viccelek. Pedig véresen komolyan gondolom: ha már a közoktatás megtette az első lépést a digitális táblák bevezetésével, meg kell tenni a következőket is. Inkább azonnal, mint később!

Kép: MTI

A magyar közoktatás az elmúlt húsz évben nemhogy csökkentette volna hátrányát a világ élvonalához, még inkább lemaradt. Hagyományos módszerekkel nem lehet behozni a nálunk sokkal fejlettebb iskolarendszereket, csakis az ilyen forradalmi megoldások hozhatnak eredményt. Azt kell megvalósítani nálunk most, amit Svédországban, Finnországban vagy éppen a PISA-teszteken előkelő helyen álló Kínában lépésről lépésre fognak bevezetni a következő években.

És ez nem csupán az oktatás digitalizálása. Meg kell változtatni a szemléletet is, olyan tárgyakat kell tanítani, amelyekre valóban szüksége van a jövő generációinak. Hogy melyek ezek? Például a pénzügyi ismeretek. A XX. század magyar közoktatásában a pénzügyi ismeretekről szinte semmit nem tanítottak meg a gyerekeknek − ha a takarékbélyeget nem számítjuk. Igaz, a klasszikus formájában egyszázalékos hozamot nyújtó takarékbélyeg leginkább azt mutatta meg a gyerekeknek, hogy takarékoskodni kötelező, de a pénzügyi szektor úgyis lefölözi a hasznot. Nem véletlen, hogy a bankokba vetett bizalom Magyarországon alacsonyabb az európai átlagnál. De a kamat kiszámítása ma már nem elégséges, az egyre bonyolultabb pénzpiaci instrumentumok között el kell tudni mindenkinek igazodnia, s ez így egyértelműen a közoktatás feladatai közé tartozik. Ha a takarékbélyegek füzetbe nyalása helyett azt tanították volna, hogy a befektetések és a hitelek kockázatait milyen módszerekkel kell elemezni, miként lehet diverzifikált portfólióval csökkenteni a kitettséget, akkor a lakosság egyik része nem adósodott volna el svájci frankban, a másik része pedig nem vált volna a legális uzsorások ügyfelévé.

De említhetném az angol nyelv helyzetét a magyar iskolákban. A szaktárcától kiszivárgó elképzelések, hogy miként kell más idegen nyelveket az angol előtt felvenni a programba, igazából említést sem érdemelnek. Akkor járna el helyesen a közoktatást alakító politika, ha az angolt nem idegen nyelvként, hanem az írás-olvasással, a számítógép-kezelési alapismeretekkel és a matematikával együtt mindenki számára kötelezően megszerzendő készségként kezelné. Angoltudás nélkül nem alkalmazható manapság semmilyen szakmai tudás hatékonyan. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők esetében az angoltudás hiánya lassan a munkanélküliséggel lesz egyenlő, és a középfokú végzettséget igénylő szakmák esetben is alacsonyabb fizetést, lassúbb előmenetelt jelent. Aki ezt nem érti, az nem oktatáspolitikus, de még csak nem is ebben a században él.

Scientia potentia est − ezt a XVI. században Francis Bacon brit filozófus mondta, és egyike azon aforizmáknak, amelyeket az utókor gátlástalanul felhasznál az éppen aktuális célok melletti érvelésre. Akkor ezt latinul kellett leírni, hogy mindenki megértse világszerte, ma biztosan azt mondaná Sir Francis, hogy "knowledge is power".

Vinnai Balázs, az IND alapítója és ügyvezető igazgatója